Igen, szorosan kötödik egymáshoz, mert a gyakorlatból lesz az elmélet, amiből szintén gyakorlat lesz. A második részen gyakran bukik a dolog. Valamit kitalálsz, elméletet gyártasz, és mire eljutsz a gyakorlathoz, hoppá, kiderült, hogy az elmélet hibás, mert a gyakorlat nem úgy kivitelezhető, mint ahogy elképzeltük, rosszabb esetben sehogy.
Ez nem egyszer fordult elő velem és ez már egy kis magán vicc lett, hogy "na, mikor bukik be az elmélet?". Vannak esetek, amikor bebukik, majd átalakitva (vagy teljesen átdolgozva) új elmélet lesz és van egy másik, ami nem fejlődik mégis boldogsággal tölt el, amikor az elmélet és a gyakorlat egyezik.
És van az elmélet müködésének negatív része, amikor müködik, de nem akarjuk ezt a valóságot elfogadni. Hirtelen kiderül, hogy igaz amit felállítottunk, de nem teljesen az adott témakörhöz. Eljutottunk megint a kedvencemhez, a paradoxonhoz.
Sokszor állíthatjuk magunkat ebbe a helyzetbe és nem azért, mert buták vagyunk. Pont fordítva. Gondolkozunk és mivel több lehetőséget mérlegelünk, mindenre odafigyelünk, elérjük agyi számítógépünk határait, a processzorunk nem tud gyorsabban számolni (informatikus szavakkal élve:) ). Ahogy telk az idő, az agy újabb elméleteket eredményez, amik behelyetesítve a paradoxonba, előbb vagy utóbb, olyan egyenlet születik, ami megdönti az egyensúlyt és kijutunk a csapdából.
Az elme elméletek gyártásában nagyon jó, de figyelni kell, hogy azok jók is. Vissza kell ellenőrizni és biztosra menni, mert ha figyelmetlenek vagyunk jön megint a "hoppá, ez megint hibás". Ez a körforgása, de csak akkor ha felülről nézzük, mert ha háromdimenziósan, akkor már egy spirált veszünk észre. Mert fejlődünk. Jutunk gondolkodásba egyre feljebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése