Társalgás pozitívuma (elmaradt cikk II.)

Társalgás pozitívuma

Manapság az internetes közösséghálók átvették a normális szocializálódást, és az élőben beszélgetés hihetetlenül visszaszorult. Ha hazamegy az ember, belép a portálra és csak kattint ameddig álmos nem lesz. Azt hisszük, hogy ez kapcsolattartás, de nem.

Pontosabban egy nagyon alacsony forma, mint a postai levél. Kicsit személyesebbnek van beállítva, mert az internetnek köszönhetően kevesebb, mint 3 másodperc alatt megkapjuk a levelet. Az érzés olyan, mint ha előttünk lenne, de egy valamit elfelejtünk, az emberi gesztusokat és reakciókat, amiket igaz, pótolni próbálunk „smile”-k formájában: J ;) :D :S :@ L :-o, és a többi 2 millió… Lassan jöhet a következő generációs billentyűzet, amin ezek a motívumok egy-egy külön billentyűként fognak szerepelni.

Persze, mint mindennek, ennek is megvan a maga előnye. A közösségi hálók gyors tömegkommunikációt tesznek lehetővé. Ha egy rendezvényről van szó, pillanatok alatt sok kérdés megválaszolható és megoldható. Jó reklámfelület, mert mindenki látja. Pillanatok alatt mindenki értesül egy változásról és olyan gyorsan megoldható egy találkozó.

Továbbá az embernek egy kicsit más stílust ad, talán mondhatjuk, hogy vagányabb lesz. Élő beszélgetések során az ember hordoz magával pár tényezőt: a kinézetét és a gesztusait. Ezeken a portálokon ezek háttérbe vannak szorítva (például, ha csak egy képet teszünk magunkról egy beállított képként) vagy teljesen eltüntetve. Ez egyes embereknek önbizalmat adhat, mert a számítógép előtt nem kaphatja meg azokat a negatív gesztusokat, amiket amúgy élőben depressziót okozna neki. A teljes szabadság és uralom karakterünk felett. De ez nem nevezhető pozitívumnak.

A közösségi portálok egy szocializálódási első lépcső, hogy az ember elkezdjen kapcsolatokat építeni, illetve szervezni valamit, amit élőben folytathat, úgy hogy teljesen elfogadja önmagát és másokat. Most mindenki mondhatja, hogy én nem vagyok ilyen. Akkor lenne két kérdésem: napi hány órát ülsz ilyen portálok előtt?  Mennyi időt töltesz a munka vagy a suli után nem a számítógép előtt? Ez az irány, amerre megyünk, és ez jelenősen befolyásolni fogja a jövőnket.

Befejezetlen múlt (nem megjelent cikk I.)

Befejezetlen múlt

Amikor fiatal az ember, azt gondolja, hogy amint felnő, képes megváltani a világot. Minden szép lesz és jó. Néhány dologhoz hozzá is fog, de amikor nehézségekbe ütközik, azonnal abbahagyja és lemond róla, azon az alapon, hogy „neki ez nem megy”. Kérdésem, mi lett volna, ha a járásra is ezt mondtad volna? Nehéz, ezért nem megyek. De megtanultad, azért mert ezt muszáj volt. Kényszerre hagyatkozik ennél az ember, de igazából csak egy döntés. Nem csinálom meg, vagy ha beleszakadok is, de megcsinálom?

Vannak pályák, amiket azért fejezünk be, mert nem tehetjük. Megszűnt a lehetőségünk, tényleg és végleg. Itt gondolok akár egy focista karrierjére, akinek volt egy balesete és soha többet nem állhatott a pályára. Ezek azok a pontok, amikor fel kell hagyni és egy másik vágányt kell választani, hogy azon zakatoljon a vonatunk tovább.

De vannak olyan „befejezettnek ítélt” dolog, amit csak megpecsételtünk, hogy ez nem megy és vége. Ezt nehéz kideríteni, inkább egy önelemzéssel jöhetünk rá, hogy egyszerűen csak kifogást kerestünk és nem fejeztük be azt, amit elkezdtünk. A „befejezetlen múlt” nem más, mint egy menekvés a nehézségek elől, egy eredménye a „nem megy”-nek. Sajnos ezeket, lehet, hogy a későbbiek során fel kell vállalni és szembe kell nézni az elmaradással. Röviden a „befejezetlen múlt” visszacsap.

Van egy olyan kategória, ami elég ritka, de előfordul, hogy nem mi szakítottuk félbe, hanem egy másik személy. Ez felmerülhet és hiába, hogy oldani próbáltunk rajta, de nem ment. Ez visszacsaphat ugyanabba a problémába. Ekkor van egy kis részleg, az „eldobás”, amit egy vészkijáratnak, egy menekülésnek mondhatunk a tény elől hogy tényleg megoldhatatlan, mert mondjuk, a másik személy nem változik, akár mit is teszünk.

Múltbeli tetteink nagymértékben befolyásolják jelenünket, és jövőnket, akár mennyire is szeretnénk, hogy ne. Magunkat megtagadni, letagadni reakcióinkat nem tudjuk, reakcióink a múltbeli élményektől függ (gondolok itt egy olyan eseményre, mint például egy disznóvágás látványa gyerekkorban és felnőttként furcsán védelmezni kezdi a disznót, ha meglátja), ez által a múlt hat ránk, és ha ezt befejezetlenül hagytuk, az még többet hathat és problémát akaszthat a nyakunkba.

Feszültségek tetőfoka

Az életünk, korunkhoz és állásunkhoz mérten, egyre nagyobb stressznek és feszültségnek vagyunk kitéve, amit már kényszerből, de levezetünk valahogy.

Mindenkin máshogy jön ki és hol tudja tartani magát és önmagában vagy önmagán vezeti le (gondolok itt az evésre, futásra, filmezésre, stb.) vagy hogy jusson belőle másnak, mindenkinek oszt egy szeletet a torából és a másik arcára keni. Ez lehet egy főnöknél, aki az alkalmazottain vezeti le vagy akár egy családon belüli veszekedés, cél "hogy te is érezd". Vannak, akik ezt magukban tartják, nevezhetjük önsanyargató típusnak.

Most elgondolkozom azon, hogy hova sorolnám magam. Talán az önmagán levezetőnek, de ez nem lenne igaz, mert akármennyire is szeretném magamnak tartani a saját dolgaimat (mert én csináltam, vagy én kaptam) más is részesülhet belőle, persze nem úgy hogy "milyen lenne, ha ez és ez történne veled" direkt hatva az érzelmeire, de egy erősebb leszólás vagy beszólás, amit nem is nevezhetnénk jó feszültségoldásnak (akár mert nagyobb kárt is tehetünk magunknak).

Akármilyen feszültség is ér, nem éri meg. 1. magunkat hergeljük, hogy gondolkozni se tudjunk, és egy ösztönlénnyé váljunk. 2. környezetünknek se éri meg. 3. ha meg muszáj, akkor is "tartsd meg magadnak", de szabadulj meg tőle.